Villanyszerelő vagyok. Nem a nagybetűs, márkás szakember, hanem a kisegítő, aki a főnök mögött mászik a poros padlásokon. A fizetésem olyan, amilyen. Van, hogy jó, van, hogy alig. Az a bizonyos péntek este a hónap végén jött, amikor a számlák már hetek óta a hűtőmágnesen lógtak, és a vízszerelő számlája is befutott. A csap a konyhában három hete csöpögött, a szerelő meg ott hagyott egy negyvenezres csekket. A fizetésem a felét vitte volna el. Ott ültem a nappaliban, a kezemben a számlával, és nem tudtam, mit csináljak.

A telefonom csörgött. A sógorom, aki mindig mindenhez ért, azt mondta: "Figyelj, van egy oldal, próbáld ki. Nem veszíthetsz sokat, ha okosan csinálod." Nem hittem neki. Soha nem játszottam ilyenekkel. De a vízszerelő számlája a kezemben volt. Felmentem a netre. Megnyitottam a böngészőt. A vavada bejelentkezés gombra kattintottam, bár még nem volt fiókom. A regisztráció gyors volt. Nem kértek agysebészetet. Név, e-mail, egy jelszó. Tíz perc alatt bent voltam.

A vavada bejelentkezés után az első dolog, hogy körülnéztem. Nem értettem a játékokat. Olyan volt, mint egy idegen nyelv. De a sógorom azt mondta, kezdjem kicsiben. Feltöltöttem ötezret. Pont annyit, amennyit egy pizzára költenék. Gondoltam, ha elmegy, elmegy. Ha nem, akkor legalább volt egy kis izgalom. Az első fél órában buktam vagy kétezret. Aztán nyertem hármat. Aztán megint buktam. Olyan volt, mint a hullámvasút.

Aztán a második órában jött egy olyan kör, ami mindent megváltoztatott. A vavada bejelentkezés után addigra már rutinosan mozogtam. A gép egyszerűen beindult. A nyerő sorok egymást érték. Nem nagy tételek, de szépen sorozatban. Az ötezerből lett nyolcezer. Aztán tizenkétezer. A kezem a billentyűzeten, a szemem a képernyőn. A szívem egyre gyorsabban vert. A vízszerelő számlája ott volt mellettem az asztalon.

Este tízre a számlámon huszonháromezer forint volt. Nem a negyvenezer, de közel. Kivettem a pénz felét. A maradék bent maradt. Másnap, szombaton, nem volt munka. Egész nap a gép előtt ültem. A vavada bejelentkezés olyan gyors volt, mint mindig. A számlámon volt vagy tízezer. Gondoltam, ma folytatom. A délelőtt nem hozott sokat. Apró nyeremények, apró veszteségek. De dél után jött a nagy dobás.

Nem akarok nagy számokat mondani. Nem lettem milliomos. De a gép egyszer csak kiadott egy olyan sorozatot, hogy a számlámon lévő összeg negyvenhétezer forintnál állt meg. Pontosan annyi, amennyi a vízszerelő számlája volt. Kivettem az egészet. A bankszámlámra ment. A csekket másnap befizettem. A sógoromnak nem is mondtam el az egészet. Csak annyit, hogy "működött".

Azóta eltelt három hónap. Nem játszom minden nap. Csak akkor, amikor érzem, hogy a villanyszerelés után van egy kis időm, és nem akarok a TV-t bámulni. A vavada bejelentkezés azóta is a könyvjelzőm között van. Nem reklámozom, nem is titkolom. A kollégáimnak megmutattam. Azt mondtam nekik: "Itt egy hely, de okosan csináljátok. Ne tegyetek fel többet, mint amennyit nem sajnáltok elveszíteni."

A vízszerelő azóta is jön, ha kell. De azóta a számláit időben fizetem. A csap a konyhában nem csöpög. A hűtőmágnesen már nem számlák lógnak, hanem egy régi képernyőfotó. Az a fotó, ahol a negyvenhétezer forint látszik. Nem dicsekedni akarok vele. Hanem emlékeztetni magam, hogy néha, a legváratlanabb pillanatokban, a szerencse is ránk mosolyog. Még egy villanyszerelőre is, aki csak a számláit akarta kifizetni.